Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tosa Inu - Fajta Története

 FAJTATÖRTÉNET - HISTORY

 

                                                         

Egy mai szamuráj

purba14.jpg 

A Tosa Inu (inu = kutya) egészen az utóbbi évekig kevéssé volt ismert hazáján kívül, sőt még Japánban sem kimondottan széles körben terjedt el. Ugyanakkor olyan kutya, amely joggal tarthat igényt a nagyszerű fajták iránt rajongók figyelmére, különösen, ha maguk és családjuk számára az ideális társat és egyben a világ egyik leghatékonyabb őrző-védő ebét keresik.          

 A fajta megismertetésének legjobb módja olyanokkal, akik még nem találkoztak vele, az, hogy megkérjük őket: képzeljenek el egy igazán erős masztiffot, majd csökkentsék méretét 30%-kal. Ezek után vegyék ezt az 50-60 kilós kutyát és tisztítsák meg mindattól a negatív tulajdonságtól (lassúság, nehézkesség), amely az ó- és középkor nagyszerű harcosától mai elpuhult utódját megkülönbözteti. Megtörtént? Akkor kaptunk egy olyan ebet, amely az 5-600 évvel ezelőtti Anglia arénáiban medvékkel és oroszlánokkal viaskodó rettenthetetlen kutya eredeti formáját idézi: nagytermetű és roppant erős, de nem gólemszerű és lomha. Robosztus, mégis atletikus - ez a Tosa Inu.

Noha a fajta ismertsége csak nagyon lassan nő, az „igazi" kutyák kedvelői szerencsés helyzetben vannak, mivel a Tosa a mai napig megőrizte temperamentumos, bátor jellemét, kiegyensúlyozott idegrendszerét. Jelenünkben talán valaha volt legkiválóbb „formájában" van, ami nagyszerű alapot ad népszerűsítéséhez. Ennek oka pedig az, hogy hazájában ma is gyakorlati szempontok alapján tenyésztik: a kutyaharc Japánban ugyanis még mindig törvényes dolognak számít, és a viszonylag kisszámú rajongó szinte csak erre a célra tenyészti és fejleszti állományát. Kivételes fizikuma mellett ebből ered egyik legérdekesebb tulajdonsága is: a Tosa rendkívül csendes fajta, s még mérgében sem ad hangot. Harc közben ugyanis a résztvevők nem vesztegethetik idejüket morgassal, ugatással, sőt a hangadást a viadalokon kizárással büntetik: „Harapni kell, nem ugatni" — mondják a tenyésztők. Emellett olyan őrkutya hírében áll, amely hihetetlen eltökéltséggel, felelősséggel - és persze hatékonyan -végzi munkáját. Ilyetén alkalmazása során is jelentőséggel bír fenti tulajdonsága, a japánok ugyanis nem azért tartják, hogy elriassza a behatolót, hanem hogy megfogja és ártalmatlanná tegye azt (?!).

Az eredet

 A fajta története roppant érdekes, de a könyvben szereplő fajták többségéhez hasonlóan nem túlságosan hosszú: mindössze a múlt század közepére nyúlik vissza, mikor is Nyugat és Kelet között állandósultak a gazdasági kapcsolatok. Ez elsősorban Japán esetében nem ment zökkenőmentesen, amely a végsőkig fenntartotta a külvilágtól való teljes elszigeteltségét, s végül amerikai hadihajók ágyútüze kényszerítette kikötőinek megnyitására 1854-ben. Az idegenek haditengerészek így elsőként léphettek partra abban az országban, ahol azelőtt még a hajótörötteket vagy az ideérkező szerzeteseket is azonnal megölték. Japán tehát megnyílt a Nyugat előtt, majd rövid időn belül megindult és fellendült a kereskedelem. Az angolszász és spanyol kereskedelmi képviselők nemcsak egy új kultúrát, de jó néhány masztiffot, bulldogot és alanot is magukkal hoztak hajóik, raktáraik védelmére.

 Ezek a kutyák - általános utálatnak örvendő gazdáikkal ellenétben - hamar kivívták a helybéliek cso­dálatát: nemcsak félelmetes és megvesztegethetetlen őrök voltak, de a Japánban már évszázados hagyományokkal rendelkező és nagy népszerűségnek örvendő vi­adalokon is szerepeltették őket. Az idegen harcosok rövid időn belül diadalmaskodtak a küzdőtereken, s amikor megjelentek az első, Angliából kimondottan erre a célra importált buli és terrierek, a japánok megkapták a kegyelemdöfést: a helybéliek által viadalra tenyésztett kutyák (pl.: Akita Inu) nem voltak egyenrangú ellenfelei a jóval erősebb és harcosabb jövevény ebeknek, és ellenük rendre megalázó vereséget szenvedtek.

 

A japán viadorkutya tenyésztők számára hamar világossá vált, hogy a siker re­ményével hadba indítható versenyzőiknek rendelkezniük kell a „gaZdjik" (a fehér idegenek csúfneve a szigetországban) ebeinek legjobb tulajdonságaival: ezért a tökéletes harcos megteremtésének érdekében - legalábbis a történet szerint legkiválóbb saját egyedeiket párosítani kezdték a sikeres nyugati gladiátorokkal. Attól függően, hogy a tenyésztők mely idegen fajtával való keresztezés révén reméltek sikereket elérni, kezdetben sokféle keverék képviselte az új irányzatot a harci arénákban. A half and halfok hatását kisebb testű, a bulldogok és alánok befolyását közepes termetű kutyák mutatták, míg akadtak hatalmas masztiff-leszármazottak is. Ezek az ebek a teljes méret- és színskálát felvonultatták, azonban rövid idő után itt is megindult a homogenizálódás: mivel a viadorkutyák gazdái csak az erős, kitartó egyedeket vonták tenyésztésbe, és csak a legjobb küzdőket tartották meg, az állományból kihullottak azok a példányok, melyek valamilyen okból nem voltak elég eredményesek a harcban. Ha viszont egy „keverék" gladiátor sikeres volt, minden környékbeli tenyésztő csak azzal az egyeddel akart fedeztetni: ennek - és a legjobb kutyák hamarosan meginduló vonaltenyésztésének - eredményeként az új „japán" viadorkutyatípus megjelenése rövid időn belül egységes lett.

 

Nem véletlen, hogy éppen a déli Shi-koko-sziget Kochi tartományában, Tosa városkában - ahol már évszázadok óta a legjobb, leghíresebb gladiátorebeket te­nyésztették egész Japánban - voltak a leglelkesebb hívei ezeknek a „keverék" harcosoknak. Az itteniek felhasználták hatalmas tapasztalatukat az eszményi küzdő eb megteremtéséhez, s munkájukat hamarosan siker koronázta. Miután az innen származó keverékek minden másnál eredményesebben szerepeltek az országos vi­adalokon, az új „fajtát" Tosa Inu (Tosa városából való kutya) néven kezdték em­legetni. Egyébként a fajta már ekkor teljesen molosszoid volt, azaz jócskán elütött a Japánban őshonos fajtáktól: azok ugyanis mind északi spicc eredetű -lupoid, azaz farkasszerű - kutyák voltak, középhosszú szőrrel, felálló füllel és kun-korodó farokkal. Ezek között a Tosa igazi kakukktojás volt, s az mind a mai napig: ő a robosztus termeten és széles koponyán túl rövid szőrt, lebernyeges nyakbőrt és egyenes farkat örökölt masztiff és bulldog őseitől. Szinte félve jegyzem meg, de - mivel a Tosában egyáltalán nem fedezhető fel az ősi szigetországi fajták hatása - véleményem szerint a rendkívül leleményes japánok csak és kizárólag a jövevényeket párosították egymással. Egyszerűen semmi olyat nem találhattak saját kutyáikban, amire a tökéletes harcos megteremtése során szükségük lehetett volna, sem fizikum, sem harckészség, jellem dolgában.

Ahogy ezeket a kutyákat figyelem, mindig megcsodálom páratlan felépítésüket, fantasztikus izmaikat. Ugyanakkor sajnálkozom, hogy a legtöbb nagytestű fajta kép­viselőinél nyoma sincs az ilyenféle mozgékonyságnak.

 

Néhány tenyésztő azonban nem nyugodott bele az évezredes japán kultúra ilyetén való meggyalázásába, s titokban kezdték meg fajtamentő munkájukat. Felkutatták az idegen katonai jelenléttől leginkább sújtott városoktól távoleső vidékeket, ahol a csaknem teljesen elszigetelt falvakban még fennmaradt néhány egyed. Sokan közülük a déli országrészből északra, Aomori vidékére költöztek, s ott kezdték újra a fajta talpra állítását: munkájuk eredményeként ma is itt van a Tosa tenyésztésének fővárosa. A „földalatti mozgalom" a '60-as évek elején aztán felfedte magát, és színre lépett a megmentett fajtával, minek eredményeként nem sokkal később a Japán Kennel Klub rögzítette a standardot. Különös módon mégsem az anyaország tenyésztőinek köszönhető a fajta népszerűségének az elmúlt évtizedben világszerte tapasztalható növekedése. A japánok ugyanis még mindig szinte kizárólag viadalok céljára tenyésztik kutyáikat, s a kennelek száma nagyon alacsony.

 A Tosákat a nemzeti örökség részének tartják, így gyakorlatilag egyáltalán nem exportálják idegen országokba, a legjobb egyedekhez pedig még egy „outsider", kívülálló japán számára is egyszerűen lehetetlen hozzájutni - ezeket ugyanis a tenyésztő mindig magának tartja meg.

 

 

A felkelõ nap földjén

 

 A Tosa Inu

Egy mai szamuráj

Képzeljenek el egy nagyon erõs masztiffot, majd csökkentsék a méretét 30%-kal. Ezek után vegyék az így kapott 50–60 kilós kutyát és tisztítsák meg mindattól a negatív tulajdonságtól (lassúság, nehézkesség), amely az ó- és középkor nagyszerû harcosától mai elpuhult utódját megkülönbözteti. Megtörtént? Akkor egy olyan ebet látnak maguk elõtt, amely az 5–600 évvel ezelõtti Anglia arénáiban medvékkel és oroszlánokkal viaskodó, rettenthetetlen kutya eredeti formáját idézi. Ez a kutya nagytermetû és roppant erõs, de nem gólemszerû és nem lomha. Robosztus, mégis atletikus – ez a Tosa Inu.

 

Noha a fajta ismertsége csak nagyon lassan nõ, az „igazi” kutyák kedvelõi szerencsés helyzetben vannak. A Tosa ugyanis a mai napig megõrizte temperamentumos, bátor jellemét, kiegyensúlyozott idegrendszerét. Jelenünkben talán valaha volt legkiválóbb „formájában” van, ami nagyszerû alapot ad népszerûsítéséhez. Ennek oka pedig az, hogy hazájában ma is gyakorlati szempontok alapján tenyésztik. A kutyaharc Japánban még mindig törvényes dolognak számít, és a viszonylag kis számú rajongó szinte csak erre a célra tenyészti és fejleszti állományát.

Kivételes fizikuma mellett ebbõl ered egyik legérdekesebb tulajdonsága is. A Tosa rendkívül csendes fajta, s még mérgében sem ad hangot. Harc közben ugyanis a részt vevõk nem vesztegethetik idejüket morgással, ugatással, sõt a hangadást a viadalokon kizárással büntetik: „Harapni kell, nem ugatni!” – mondják a tenyésztõk. Emellett olyan õrkutya hírében áll, amely hihetetlen eltökéltséggel, felelõsséggel – és persze hatékonyan – végzi munkáját. Ilyetén alkalmazása során is jelentõséggel bír fenti tulajdonsága. A japánok ugyanis nem azért tartják, hogy ugatásával elriassza a behatolót, hanem hogy megfogja és ártalmatlanná tegye.

Az eredet

 

A fajta története roppant érdekes, de nem túlságosan hosszú. Mindössze a múlt század közepére-végére nyúlik vissza, mikor is a fejlett nyugati világ és a Távol-Kelet között állandósultak a gazdasági kapcsolatok. Ez főleg Japán esetében nem ment zökkenõmentesen, amely a végsõkig fenntartotta a külvilágtól való teljes elszigeteltségét.

 

Érdekesség: a szigetország társadalmi berendezkedésére ősidőktõl fogva a kínai mintájú császárság volt jellemzõ, de már a középkorban a hadurak, az ún. sógunok gyakorolták a tényleges hatalmat. Egyikük saját átmeneti uralmának védelmében az 1600-as években meghirdette a külvilágtól való teljes elzárkózást, amely mintegy két évszázadig fennmaradt. Japánt végül – Filmore elnök parancsának megfelelően – amerikai hadihajók ágyútüze kényszerítette kikötőinek megnyitására 1853-ban. Matthew C. Perry kapitány vezetésével a haditengerészek így elsõként léphettek partra abban az országban, ahol azelõtt még a hajótörötteket, vagy az ideérkező szerzeteseket is általában azonnal megölték.

 

Japán tehát megnyílt a Nyugat előtt, majd rövid időn belül megindult és fellendült a kereskedelem. Az angolszász és a spanyol kereskedelmi képviselők nemcsak egy új kultúrát, de jónéhány masztiffot, bulldogot és alanot is magukkal hoztak hajóik, raktáraik védelmére. Ezek a kutyák – általános utálatnak őrvendõ gazdáikkal ellentétben – hamar kivívták a helybéliek csodálatát. Nemcsak félelmetes és megvesztegethetetlen őrök voltak, de a Japánban már évezredes hagyományokkal rendelkező és nagy népszerűségnek örvendő viadalokon is szerepeltették őket.

 

Szereplésüket óriási érdeklődés kísérte, mivel a japánok azelőtt sohasem láttak ilyen kutyákat. Ám az idegen harcosok szereplése nem sok örömet hozott a hazaiaknak, mivel a masztiffok és bulldogok elsõ példányai rövid időn belül diadalmaskodtak az összes küzdőtéren. S amikor megjelentek az első, Angliából már kimondottan erre a célra importált bull and terrierek, a japánok megkapták a kegyelemdöfést. A helybéliek által viadalra tenyésztett kutyák (pl.: Akita Inu) egyszerűen nem voltak egyenrangú ellenfelei a jóval erősebb és harcosabb jövevény ebeknek, és rendre megalázó vereséget szenvedtek ellenük.

 

A japán viadorkutya-tenyésztők számára hamar világossá vált, hogy a siker reményével hadba indítható versenyzőiknek rendelkezniük kell a „gadjin-ok” (a fehér idegenek csúfneve a szigetországban) ebeinek legjobb tulajdonságaival. Ezért a tökéletes harcos megteremtésének érdekében – legalábbis a legendák szerint – legkiválóbb saját egyedeiket párosítani kezdték a sikeres nyugati gladiátorokkal. Attól függően, hogy a tenyésztők mely idegen fajtával való keresztezés révén reméltek sikereket elérni, kezdetben sokféle keverék képviselte az új irányzatot a harci arénákban. A half and halfok hatását kisebb testű, a bulldogok és alanok befolyását közepes termetû kutyák mutatták, míg akadtak hatalmas masztiff-leszármazottak is.

 

Ezek az ebek kezdetben a teljes méret- és színskálát felvonultatták, azonban rövid idő után itt is megindult a homogenizálódás. A viadorkutyák gazdái ugyanis csak az erős, kitartó egyedeket vonták tenyésztésbe, és csak a legjobb küzdőket tartották meg. Az állományból ennek köszönhetően kihullottak azok a példányok, melyek valamilyen okból nem voltak elég eredményesek a harcban. Ha viszont egy „keverék” gladiátor sikeres volt, minden környékbeli tenyésztő csak azzal az egyeddel akart fedeztetni. Ennek – és a legjobb kutyák hamarosan meginduló vonaltenyésztésének – eredményeként az új „japán” viadorkutya-típus megjelenése rövid időn belül egységes lett.

 

 

 

Nem véletlen, hogy éppen a déli Shikoko-sziget Kochi tartományában, Tosa városkában voltak a leglelkesebb hívei ezeknek a „keverék” harcosoknak. Itt ugyanis már évszázadok óta a legjobb, leghíresebb gladiátor ebeket tenyésztették egész Japánban, és a helybéliek felhasználták hatalmas tapasztalatukat az új típusú eszményi küzdő eb megteremtésében. Miután az innen származó keverékek minden másnál eredményesebben szerepeltek az országos viadalokon, az új „fajtát” Tosa Inu (Tosa városából való kutya) néven kezdték emlegetni.

 

Egyébként a fajta már ekkor teljesen molosszoid volt, azaz jócskán elütött a Japánban őshonos fajtáktól. Azok ugyanis mind északi spicc eredetű – lupoid, azaz farkasszerű – kutyák voltak, középhosszú szőrrel, felálló füllel és kunkorodó farokkal. Ezek között a Tosa igazi kakukktojás volt, s az is maradt, mind a mai napig. A robosztus termeten és széles koponyán túl rövid szőrt, lebernyeges nyakbőrt és egyenes farkat örökölt masztiff és bulldog őseitől. Szinte félve jegyzem meg, de – mivel a Tosában egyáltalán nem fedezhető fel az ősi szigetországi fajták hatása – véleményem szerint a rendkívül leleményes japánok csak és kizárólag a jövevényeket párosították egymással. Egyszerűen semmi olyat nem találhattak saját kutyáikban, amire a tökéletes harcos megteremtése során szükségük lehetett volna, sem a fizikum, sem a harckészség, jellem dolgában. A nemzeti büszkeség viszont megköveteli, hogy saját õsi fajtáik befolyásának mítoszát életben tartsák.

 

Az 1930-as években még egy jelentős behatás érte a fajtát: a kutyaharc lelkes hívei számos Bordeaux-i dogot importáltak Franciaországból, hogy a Tosa testének és fejének méretet megnöveljék, és a fizikumot tovább erősítsék. Ezzel gyakorlatilag lezárult a kialakulás folyamata, és az elmúlt hatvan évben hősünket minden mástól elkülönítve tenyésztik. Azonban ezzel korántsem érkeztünk el a happy end-hez. A II. világháború alatt a fajta csaknem kihalt, mivel az élelemhiány következtében a legtöbb kutya egyszerűen éhenpusztult. A Japán katasztrofális vereségét követő amerikai megszállás szintén nem kedvezett a Tosának, mivel ekkor kezdődött meg a szigetország néha erőszakos kulturális-gazdasági átformálása. E folyamat egyik első lépéseként az idegen katonai parancsnokok – akárcsak a szamuráj-hagyomány legfontosabb részét, a harcművészeteket – az ősi kutyaharcokat is betiltották.

 

Néhány tenyésztő azonban nem nyugodott bele az évezredes japán kultúra ilyetén való meggyalázásába, s titokban megkezdték fajtamentő munkájukat. Felkutatták az idegen katonai jelenléttől leginkább sújtott nagyvárosoktól távoleső vidékeket, ahol a csaknem teljesen elszigetelt falvakban még fennmaradt néhány egyed. Sokan közülük a déli országrészből északra, Aomori vidékére költöztek, s ott kezdtek hozzá a fajta talpra állításához. Munkájuk eredményeként ma is itt van a Tosa tenyésztésének fővárosa. A „földalatti mozgalom” a ’60-as évek elején aztán felfedte magát, és színre lépett a megmentett fajtával. Népszerűsítő munkájuk eredményeként nem sokkal később a Japán Kennel Klub is elismerte a Tosát és rögzítette a standardot.

 

 

A fajta mai helyzete

 

Különös módon mégsem az anyaország tenyésztőinek köszönhető a fajta népszerűségének az elmúlt évtizedben világszerte tapasztalható növekedése. A japánok ugyanis még mindig szinte kizárólag viadalok céljára tenyésztik kutyáikat, s a kennelek száma nagyon alacsony. A Tosákat a nemzeti örökség részének tartják, így gyakorlatilag egyáltalán nem exportálják idegen országokba. A legjobb egyedekhez pedig még egy „outsider”, azaz kívülálló japán számára is egyszerűen lehetetlen hozzájutni – ezeket ugyanis a tenyésztő mindig magának tartja meg.

 

Mégis volt egy „kiskapu”, melyen a Tosa kijutott Japánból. A Hawain élő, többségében japán származású tulajdonosok ismertették meg ezeket a nagyszerű kutyákat az USA kutyaszerető közönségével. A fajta a tengerentúlon mára rendkívül kedveltté vált, s az ottani állomány minőségében eléri, számában pedig meg is haladja az anyaországét. Az amerikai tenyésztők természetesen nem harci képességei, hanem nagyszerű őrző-védő kutya mivolta miatt rajonganak érte. Megbecsülik mindazon képességeket, melyek a Tosát az egyik legnagyszerűbb választássá teszik a komoly fajtákért rajongók számára.

 

Noha Európában alig néhány száz példányuk él, az amerikai import és a mostanában nehezen ugyan, de mégis megszerezhetõ japán egyedek mellett már nagyszerû kutyák találhatók kontinensükön.

 

Hősünket sem kímélte az egykori gladiátorokat kísérő hisztériadömping. Angliában az évtized elején tetőzött a „harcikutya-téboly”, melyet egy-két, minden esetben bizonyíthatóan a tulajdonosok hibájából bekövetkezett harapásos eset váltott ki. Egy sebtében alkotott rendelettel ezért a Brit Nemzetközösség egész területén 1991. december 1-i hatállyal megtiltották a Pit Bull, az argentin dog, a brazil Fila, valamint a Tosa tartását. A törvény szépséghibája, hogy megalkotásakor mindössze egyetlen nyilvántartott Tosa élt Angliában!

 

A viadalokról

 

A japán kutyaviadalok – anélkül, hogy népszerűsíteni akarnám a „sportot” – egyáltalán nem emlékeztetnek a vércsatakos amerikai vagy európai küzdelmekre. A szabályok az ősrégi szumó birkózás rendszerét vették át, ahol a cél nem az ellenfél megsemmisítése, hanem harcképtelenné tétele. A kutyák – nem tudom, helyénvaló e a kétszázkilós birkózók esetében ez a szó – emberszabású társaikhoz hasonlóan egyetlen fogással próbálják földre teperni a másikat, és ott leszorítva tartani. Ezzel vége is a harcnak, mégpedig legtöbbször komoly sérülés nélkül. Arra még a legöregebb japán tenyésztő sem emlékezik, volt-e egyáltalán halálos kimenetelű küzdelem.

 

Jellem és felhasználhatóság

 

A Tosa nemcsak történelmében, de jellemében is igazi szamuráj. Erős és bátor, a félelmet vagy megalázkodást hírből sem ismeri. Ezért akár más kutya, akár idegen ember számára roppant veszélyes dolog őt hergelni, felbosszantani, mivel ha már egyszer elszánta magát a harcra, nem ismer tréfát. Kíméletlen ellenségeivel, és mivel harcedzett őseitõl félelmetes szaktudást örökölt a küzdelem terén, nem ő húzza a rövidebbet. Érdekes módon alapjában véve rendkívül higgadt, béketűrő egyéniség, aki nem érzi szükségesnek, hogy állandóan bizonygassa erejét a külvilág felé.

 

A maga keménységével ugyanakkor elképesztően kedves, alázatos és odaadó szeretteivel, de csak velük! Egy idegennek viszont kár hízelgéssel próbálkoznia nála, mivel legjobb esetben is csak megtűrt lény lesz számára, akit pusztán gazdája kedvéért visel el. Fejlett őrzőösztöne nem engedélyez semmiféle „lazaságot”, bizalmaskodást. Az ilyen viselkedést az õ jelenlétében legjobb elfelejteni.

 

 

Ch. Mutzu. Ahogy ezeket a kutyákat figyelem, mindig megcsodálom páratlan felépítésüket, izmaikat. Ugyanakkor sajnálkozom, hogy a legtöbb nagytestű fajta képviselőinél nyoma sincs az ilyenféle mozgékonyságnak.

 

A viadalokon sikeres kutyákat – akárcsak a legjobb sumo-birkózókat – jokozumának (nagy harcos) hívják, és győzelmei jeléül a képen látható vastag fonattal és díszes takaróval ékesítik. Ezt később a kiállítási kutyák feldíszítésére is átvették